Amit szeretünk, azt nem szabad abbahagyni

Altfater Andreával beszélgettünk. Az egyik magyarországi kereskedelmi tévécsatorna tehetségkutató műsorában láthattuk mostanság a Nagykárolyi Kulturális Központ növendékét. Sajnos nem sikerült az élő show-ba bejutnia, persze az éneklés ezzel együtt a szíve csücske.

- Szabad nyilatkoznod?

- Igen. Szerintem ez úgy van, hogy ha már lement a tévében, akkor szabad róla beszélnem.

- Szombat este is benne voltál a tévében. Nézed ilyenkor magadat?

- Hát igen, igen. Ugye alaphelyzetben ritka az, hogy benne legyek a tévében, szerintem teljesen természetese az, hogy megnézem ezeket az adásokat. Igaz, most éppen nem láttam minden részt, amelyikben benne voltam, de azt a kis részt, amikor kiestem, azt pont elkaptam...

- Az X-Faktor melyik szakaszában búcsúztál el a többiektől?

- Bejutottam a táborba. A zsűritől négy igent kaptam. A táborban az volt az első feladat, hogy tanuljunk meg egy új dalt. Két fiúval voltam egy csapatban. És nem tudom, hogy történhetett, de a színpadon a nyomás miatt, mert izgultam, de saját hibámból nem sikerült olyan jól a produkció, ahogyan annak kellett volna. Előzőleg persze megtanultuk a dalt. Mindenkinek volt egy saját része, amit el kellett énekelnie... Nekem viszont nem sikerült.

- Nem tűnsz szomorúnak.

- Nem is vagyok az. Amúgy ez még júniusban történt, azóta sok idő eltelt.

- Milyen céllal vágtál neki? Miért dönt úgy egy nagykárolyi-kaplonyi lány, hogy megpróbálja kideríteni, van-e benne elég X-faktor?

- Az az igazság, hogy hívtak. Megkerestek Facebookon. Kérdezték, hogy jelentkeznék-e, merthogy előzőleg, a Médiabefutón hallottak énekelni, és látnak bennem fantáziát. Ezt még februárban írták. Én csak májusban láttam meg ezt az üzenetet, mert... Mindegy, így alakult. Nos, amikor megtaláltam az üzenetet, írtam neki, hogy ha még aktuális, akkor szívesen kipróbálnám magamat. Benne voltak, így részese lehettem a műsornak, igaz, pár forduló addigra lezajlott. Voltam meghallgatáson, odaálltam a zsűri elé, és négy igent kaptam. Nagyon-nagyon aranyosak voltak. Én is nagyon örültem, hogy tetszett nekik a produkcióm. Rá körülbelül két hétre volt a tábor. Azt a feladatot kaptuk, hogy 24 óra alatt tanuljunk be egy dalt. Nos, hát ott kiestem.

- Igazából ez meglepő. Több alkalommal is zenéltél már, számos fellépésed volt itt, Nagykárolyban... Annyira más ott?

- Igazából én sem tudom, hogy mi történt. Egész nap gyakoroltuk a dalt, reggeltől estig. Nem volt a legjobb az, hogy mindenki egy udvaron gyakorolt, készült, így nem hangosan, hanem mindenki magában próbált. Egyébként a közvélekedéssel ellentétben nem volt ott buli, hanem mindenki lázasan készült, mégpedig hajnali 2-ig. Nem volt nehéz, különösebben nehéz a dal, amit kaptam, és mégis... Valahogy nem ment nekem. Kicsit sokkoló az a tudat is, hogy mennyi minden múlik ezen a produkción. Az ember felmegy a színpadra, próbálja a legjobbat kihozni magából, viszont ha nem összpontosít a legjobban, valahogy nem sikerül. Egyébként ismerős mindez. Itthon is előfordult az, hogy nagyon gyorsan kellett megtanulnunk egy-egy dalt, de itt nem állunk ki a színpadra, ha még nem százszázalékosan biztos. Vagy legalább magunkkal viszünk egy mankót, hogy legalább a szöveget lehessen meglesni. Persze erre nem volt lehetőség a táborban. És hát, rossz érzés az, hogy tudtam, de hirtelenjében elfelejtettem... Szóval nem úgy sikerült a produkció, ahogy kellett volna. Mindezek ellenére persze nagyon tanulságos volt, meg érdekes és izgalmas.

- Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy neked, Julinak, Anitának, stb., akik egy generáció vagytok Csobot Adéllal, szóval nehéz nektek az ő „árnyékában" indulni egy ilyesféle tehetségkutatón?

- Nem feltétlenül nehéz. Ott is felmerült több alkalommal is az, hogy Adéllal ismerjük egymást, hiszen osztálytársak is voltunk, no meg, egy színpadon is sokszor énekeltünk. Megkérdezték többször is, hogy ismerjük-e egymást, mindenki ilyen mosolygós Nagykárolyban. Lazán kell ezt is kezel, amúgy semmi hátrány nincs benne, sőt, egy kis előnyt jelent. Ismerik azt, hogy honnan jöttem, ez jó, és érdekes is az ilyesmi. Fontosabb az, hogy szeretik azokat az embereket, akik vidámak, akik sokat beszélnek, jól érzik magukat a közönség előtt, és hát én ilyen vagyok. Szeretik azt, ha valaki temperamentumos, ha valaki él a színpadon...

- Azt már több alkalommal láttam én is, hogy te élsz a színpadon.

- Nos, igen, köszönöm. Szóval, ezzel nem volt gond. Nem lehet tudni, hogy milyen kép született meg bennük rólam, vagy erről a sziturációról, de semmiféleképpen sem jelentett Adél hátrányt.

- Annak idején hogyan „dolgoztátok fel", hogy egyikőtök közületek hirtelen eljut az X-Faktor döntőjébe?

- Szorítottunk neki, végignéztünk minden adást. Amiben lehetett, igyekeztünk támogatni. De hát ez természetesen, hiszen nekünk is büszkeség, hogy valaki közülünk eljut odáig.

- Irigység - ez fel sem merült?

- Szerinted? Úgy tűnt?

- Én kérdeztem előbb.

- Nem voltam, nem vagyok irigy. Ezt határozottan kijelenthetem. Nem is volt miért, hiszen én is, mi is ugyanúgy énekelhettünk tovább. Persze gondoltunk arra, hogy akár majd egyszer mi is megmutathatjuk magunkat, de ennek nincs köze az irigységhez. Egyszer majd eljön a mi időnk. Nekem nem a mostani volt, de talán majd egyszer...

- Bízzunk benne. Mióta énekelsz?

- Körülbelül nyolc éve, ötödikes korom óta. Volt egy károlyi tehetségkutató, a Starselect, és akkor szerettem meg ezt az egészet. Szűcs Józsi, a kulturális központ könnyűzenei szakosztályának vezetője eleinte a színpadi jelenlétet gyakoroltatta velünk, a táncot, a mozgást. Aztán lassan-lassan előtérbe került a tulajdonképpeni ének. Zenekarba is belekerültem...

- Mi is a lány együttesetek neve?

- Fineline. A csajokkal még most is próbálunk. Mármint, amikor tehetjük, hiszen mindannyian egyetemisták vagyunk. Ők Kolozsvárról ritkábban járnak haza. Most nyáron volt is pár fellépésünk.

- Jobb velük zenélni, vagy jobb magadban?

- Óh, én inkább együttessel, zenekarral, velük szeretek kiállni az emberek elé, de persze jó egyedül is énekelni. Nagyobb hangulatot lehet teremteni, ha többen vagyunk.

- Nemrégiben tartották meg a Castelanii-találkozót. Félre ne érts, de valahol nem a véletlen játéka folytán jutott el sem Adél a döntőbe, sem te a táborba, hanem a nagykárolyi könnyűzene hagyományai is közrejátszottak ebben. Kevés olyan hasonló kisváros van, amelyik ilyen zenei múltra nézhet vissza. Gondolom, jó érzés volt a régiekkel zenélni, találkozni. Mennyit tudtál róluk?

- Nagyon jó érzés volt találkozni velük. Nagyon sokat megtudtam azokról az időkről. Főleg Józsi könyvéből. Jó volt látni, mennyire szeretik a zenét. Például vokáloztunk nekik, és a próbák alatt bizony sok könnycsepp kicsordult. Nagyon nagy dolog volt nekik az, hogy annyi idő után fellépnek. Nagyon örültek.

- Említetted, hogy egyetemista vagy. Milyen szakon?

- Debrecenben germanisztikán. Tolmács-fordítónak készülök, továbbá a média-kommunikáció a másodszakom.

- Ezek szerint előbb-utóbb szakmabeliek leszünk.

- Hát, nem tudom, de az is megtörténhet...

- Az énekléssel hogyan tovább?

- Reméltem, hogy az X-Faktor révén is lesz valami lehetőség. Szeretek énekelni. Jó hobbinak is, de komolyabban is megpróbálnám. Azt, amit szeret az ember, azt nem kell, nem szabad abbahagyni.

Hogy milyen volt Andrea az X-Faktorban, ide kattintva is megtekintheti.